A gyöngyöket az elmúlt hatezer év minden kultúrájában nagyra értékelték. Éppen emiatt nagyon furcsa, hogy a Polinéziának nevezett e hatalmas terület történetében alig történik róla említés egészen az európaiak megérkezéséig a 17. században. Leszámítva a Közép- és Dél-Csendes Óceán területén nagy számban előforduló kagylófajtákból (Pinctada radiata, Pinctada maxima és Pinctada margaritifera) készült használati tárgyakat. Az európaiakat nagyon meglepte, hogy a bennszülötteket nem érdeklik a gyöngyök. Az érdeklődés e hiánya talán azzal magyarázható, hogy semmiféle fúrószerszámmal nem rendelkeztek.
Tahiti felfedezése után (Cook kapitány 1769-ben szállt partra) gyorsan fejlődött a gyöngy- és kagylókereskedelem. E terület egyik legjellegzetesebb kagylófajtája a Pinctada margaritifera. Ez az a fekete-ajkú kagyló, melyben létrejön a fekete gyöngy, ami ugyan ritkán fekete. A színei a krémtől a szürkén, ezüstösön, zöldön, kékesen, liláson, bronzon keresztül a feketéig előfordulhatnak.
A 18. század végétől a britt, francia és holland hajósok érkeztek rendszeresen a Tuamotu és Gambier szigetcsoporthoz, hogy egyre több kagylót és gyöngyöt szedjenek össze és vigyenek haza. Nem csoda, hogy ez veszekedésekhez és véres összecsapásokhoz vezetett köztük és a bennszülöttek között. Az elején még elég volt derékig bemenni a lagunába, hogy kagylót találjanak, később már csak a mély részeken találtak. Ezen kívül a hajósok és a misszionáriusok között is voltak veszekedések, melynek oka nagyon egyszerű volt: ugyanis mielőtt az utóbbiak megérkeztek volna, a bennszülöttek szinte mindent elfogadtak a gyöngyökért cserébe. A misszionáriusok pedig megtanították nekik azok értékét.
A nagymérvű halászat eredményeként a 19.század közepére a kagylóállomány rohamosan csökkent. Annak érdekében, hogy kagylót találjanak, a búvároknak egyre mélyebbre kellett bemenniük. Verseny alakult ki a hajós kereskedők között is. Mind ezek a gyöngy értékének növeléséhez vezettek. Jóllehet a gyöngy- és kagylókereskedés sok kereskedőt gazdaggá tett, nagyon veszélyes vállalkozás volt: e korall-atollok alig emelkednek ki a vízből, nagyon erősek körülöttük az áramlatok, néhány atollt letarolt a hurrikán (pl. 1903-ban csaknem négyszázan haltak meg és több száz hajó, csónak megsemmisült), számos szigeten a bennszülöttek abban az időben még barbárok voltak…mindezek következményeként számos hajó legénysége nem látta viszont családját.
Évente 300-400 tonna gyöngyházkagylót halásztak és szállították az angliai üzemekbe, ahol használati cikkeket készítettek belőlük: gombokat, kis lapkákat bútorok díszítéséhez, pisztolymarkolat-díszítéseket, evőeszközök nyeleit, fésűket, legyezőket stb. A gyöngyöket Valparaisoban, majd Rangoonban és Ausztráliában értékesítették. Egészen 1865-ig a kagyló- és gyöngyhalászat a hajókapitányok felügyelete alatt történt, ezután a helyi (francia) kormányzat hozzákezdett annak szabályzásához.
Abban az időben a búvárok egy üvegfenekű dobozzal figyelték a laguna alját. Miután meglátták a kagylókat, lemerültek és azokat összeszedték. Jóllehet az európaiak megpróbálták rávenni a bennszülötteket, hogy használják a búváröltözetet, ők maradtak a hagyományos módszernél. Csupán egy dolgot fogadtak el, egy speciális szemüveget, mely víz alatt jobb látást biztosított. A bennszülöttek nagyon ügyes búvárok voltak: 40 méterre is lementek és maximum 3 percet ott töltöttek.
Az atollokon való tartózkodás kemény vállalkozás volt az európaik számára: trópusi hőség és páratartalom, a víz és komfort hiánya, betegségek rizikója, mindenhol a rothadt kagylók bűze, a homoklegyek, nonók és szúnyogok milliói.
Francia Polinézián a gyöngy- és kagylóhalászat a 20. század elejétől egyre szervezettebbé vált, jóllehet kagylók túlhalászata miatt a gyöngykagyló kivitel 1950 és 1960 között elérte az évi 500 tonnát. Ezután viszont két dolog megváltoztatta a helyzetet:
1. a műanyagok gyors elterjedése miatt egyre kisebb volt az igény a gyöngykagyló iránt, így annak felhozatala nem volt gazdaságos,
2. öreg kagylókat már nagyon nehéz volt találni, így a nagy gyöngyök szinte eltüntek.1960-ban kb. 100.000 kagylót kellett felhozni annak érdekében, hogy egy szép gyöngyöt találjanak. Nem csoda, hogy Francia Polinézián a gyöngy- és kagylóhalászat helyzete katasztrófálissá vált és így örökre be kellett tiltani. Természetesen ez a tiltás csak a feketeajkú kagylókra vonatkozott és nem a többire, mint pl. Pinctada maculata.
Ebben az időben Japánban, Burmán, Indonéziában, a Fülöp szigeteken és Ausztrália északi partvidékén már javában üzemeltek a gyöngyfarmok, melyek néhány kutató, így William Saville-Kent, Tatsuhei Mise, Tokichi Nishikawa és Kokichi Mikimoto által a 19.sz. végén és a 20.sz. elején kidolgozott eljárást alkalmazták. Mikomoto volt az első, akinek 1905-ben sikerült kerek gyöngyöt tenyészteni és a többiek eredményeinek felhasználásával az eljárás szabadalmaztatása az ő neve alatt 10 évvel később megtörtént.
Több, mint hetven osztriga féle van (tehát sósvizű kagylók – a magyar változatban egyszerűség kedvéért a kagyló elnevezést használom), melyek alkalmasak gyöngy létrehozására. Legtöbbjük a Pinctada családhoz tartozik. Húsuk rendszerint nem ehető, kivéve az izomrészt, ami csoda finom. A kagylóhéj vastagsága szerint ezeket a kagylókat két csoportja oszthatjuk:
1. vékonyhéjú kagylók, legismertebb közülük a Pinctada fucata martensii, mely nagy mennyiségben fordul elő Japán és Kína körüli tengerekben. Kereskedelmi nevük: akoya és elérik a 13 cm-t.
2. vastaghéjú kagylók a Pinctada maxima és Pinctada margaritifera. Míg az előbbi lehet ezüst-ajkú, vagy arany-ajkú és Ausztrália, Indonézia, a Fülöp szigetek körül egészen Burmáig előfordul, az utóbbi a fekete-ajkú kagyló és leginkább a Tuamotu és Gambier szigetcsoportnál, a Cook szigetcsoport északi részén, a Fiji- és Salamon szigeteknél, stb. található nagy számban. Míg a P. maximában létrejött gyöngyöket Déltengeri gyöngyöknek (a meghonosodott angol rövidítés SSP), a P. margaritiferaban létrejötteket Tahiti gyöngyöknek nevezzük. A CIBJO (Ékszerek, ezüsttárgyak, gyémánt, gyöngyök és drágakövek nemzetközi konfederációja) 1988-ban elfogadta a „Tenyésztett Tahiti Gyöngy” elnevezést mindazon gyöngyökre, melyek a Cumingi professzor által először leírt kagylótípusban, tehát a Pinctada margaritifera Cumingi-ben létrejönnek függetlenül a gyöngyfarm földrajzi helyétől, tehát, hogy az Francia Polinézián, a Cook- vagy Fiji-szigeteken van. A Pinctada margaritiferának számos változata létezik, így többek között a Mikronéz szigetvilágban, Mexikói Öbölben, Okinawán, sőt a Vörös Tengerben is. Ez utóbbiban lévőben létrejött gyöngy hivatalos neve 2001-től Vörös Tengeri tenyésztett gyöngy (Red Sea cultured pearl).
Francia Polinézián már 1884-ben megkezdődtek az első gyöngytenyésztési kisérletek, de a kedvezőtlen eredmények miatt abbahagyták.A komoly kutatás akkor kezdődött, amikor 1962-ben az első japán specialista megérkezett. 5.000 kagylót beültetett és három évvel később ezer darab gyöngyöt arattak. Az első gyöngyfarmot pár évvel később hozták létre Manihin, ahol először mabé-t (félgyöngy) hoztak létre, majd a teljes gyöngyök tenyésztése 1968-ban kezdődött. 1972-ben pedig a világ legnagyobb ékszerboltjaiban megjelentek az első Tahiti tenyésztett gyöngyök.
Mindenek előtt a természetes, azaz igazgyöngy, valamint a tenyésztett gyöngy közötti különbséget kell tisztáznunk. Valamilyen puhatestű (osztriga, vagy édesvízű kagyló) által mindenféle emberi beavatkozás nélkül létrejött gyöngyöt nevezünk természetes, vagy igazgyöngynek. Az iskolában tanult magyarázat szerint egy homokszemcse bejut a kagylóba, azt irritálja és az védekezésből egy un. gyöngykagylóréteggel bevonja a betolakodót. Ha ez ilyen egyszerű lenne, naponta ezrével találnák a gyöngyöket, ehelyett csak homokot találnak. Mi hiányzik ebben a történetben? Csupán egy picike hámszövetdarabka, melyre azért van szükség, hogy az képezzen a behatoló körül egy burkot. A tenyésztett gyöngynél a folyamat legfontosabb szereplője, az un. beültető helyezi a „betolakodót” a kagylóba, amit latinul nucleus-nak, magyarul magnak nevezünk.
Amint már olvashatták a fentiekben, a gyöngyhalászat egy nagy szerencsejátékhoz volt hasonlítható. Egy olyan szerencsejátékhoz, ahol a kagylók millióit kellett feláldozni annak érdekében, hogy egy marok gyöngyöt kapjanak. A tenyésztési folyamat bevezetésével ezt a szerencsejátékot befejezték és egy különleges együttműködés vette kezdetét a természet és az ember között.
Végül említést kell tennem arról, hogy a világon van egy pár hely, ahol még mai is van szabályzott gyöngyhalászat, azonban ezek teljes évi mennyisége nem tesz ki 100 kilogramot. Ezen gyöngyök értékét is alapvetően a „Gyöngyök értéke” fejezetben leírt szempontok határozzák meg.