Az elmúlt hatezer év kultúrái szinte mind ismerték és nagyra értékelték a gyöngyöket. Ezért nagyon meglepő, hogy ebben az óriás kiterjedésű Polinézia történelmében gyönggyel nem találkozunk, csupán e területen található kagylókból (Pinctada Radiata, Pinctada Maxima és Pinctada Margaritifera) készült használati tárgyakkal és díszítésekkel. A témával foglalkozó irodalom ugyan arról számol be, hogy a Hawaii háborúk istenének, Kuka’ilimoku szemét gyöngy díszíti, ami sajnos nem felel meg a valóságnak. A legcsodálatosabb polinéz kultúrtörténeti leleteket tartalmazó honolului Bishop Múzeumban ugyanis megtekinthetjük e harcos isten szobrát, melynek szemei egy kagylóhéjra helyezett kukui-dióból készültek. Ahogyan más, szintén e múzeumban megcsodálható más hawaii isten szemei is.

Tahiti felfedezése után hihetetlen gyorsan fejlődött a gyöngykagylók és gyöngy felhozatala, kereskedelme. E terület jellegzetes kagylófajtája a P. Margaritifera, a benne található gyöngy pedig számtalan színben előfordul: a krémszínűtől a rózsaszínen, zöldön, kéken, ezüstön, aranyszínűn keresztül egészen a koromfeketéig. Mivel a domináló szín sötétebb, mint az egyéb ismert gyöngyfajtáké, elnevezték fekete gyöngynek.

A 18. század végétől egymás után érkeztek az angol, francia, holland hajósok a Tuamotu, majd a Gambier szigetekhez azzal a nem titkolt szándékukkal, hogy minél több kagylót és annak esetenkénti tartalmát -gyöngyöt- vigyenek haza. Nem csoda, hogy ez állandó veszekedést és véres összecsapásokat okozott. Az elején még elég volt pár méterre bemenni a lagunába és máris lehetett gyűjteni a kagylókat. Később egyre mélyebbre kellett menni, hogy kagylót találjanak. Számos összetűzés volt a kagylókereskedők és misszionáriusok között is. Ennek oka az volt, hogy a misszionáriusok megérkezése előtt a bennszülöttek szinte bármit elfogadtak a gyöngyökért cserébe. A misszionáriusok viszont cserearányokat dolgoztak ki, ami nyilván nem tetszett az európai hajósoknak. A kagylópadok kimerülése, az egyre mélyebb vizekben történő merülés szükségessége, valamint a kereskedők egymás közötti versengése az árak növekedését eredményezte. A kagyló és gyöngykereskedés ugyan komoly gazdagságot eredményezett, viszont nem szabad elfelejtenünk az e területeken történő hajózás óriási veszélyeit. Azon kívül, hogy az alacsonyan fekvő korallatollok közötti hajózás eleve veszélyes, külön problémát okoztak az abban az időben még kevésbé vendégszerető bennszülöttekkel való találkozások, melyek tragikus eredményéről helyszíni beszámolók hiányában csupán képzeletünkre hagyatkozhatunk.

Tehát virágzott a kagyló és gyöngykereskedelem. Csupán a Gambier szigetekről évi 400 tonna kagylót és azok esetenkénti tartalmát, gyöngyöt vittek el. A kagylók nagy részét az angliai üzemekbe szállították, ahol különféle használati tárgyakat: evőeszközt, gombot, fésűt, stb. készítettek belőlük, míg a gyöngyöket először Valparaisoban majd Rangoonban eladták. Úgy a kagyló- és gyöngyhalászat, mind azok kereskedése abban az időben a hajóskapitány kezében volt. A halászat meglehetősen egyedi módon történt: a búvár egy üvegfenekű dobozban figyeli a laguna fenekét, majd ahol több kagylót lát, ott lebukik és felhozza. Ebben az időben már használták ugyan a búvárfelszerelést is, ami nagyon nehéz volt és a búvár a levegőt fejére erősített rézből készült sisakon keresztül a hajón működtetett kézi szivattyúból kapta. Ezt a felszerelést azonban csak az európaiak használták, sohasem tudták a helybelieket rávenni annak alkalmazására. Rövid időn belül egyébként is betiltották. 1910-től a búvárok a mai úszószemüveghez hasonló, réz, vagy fakeretes szemüveggel merültek.

Az elején ugyan kényelmetlennek tartották, de egyértelműen hasznos volt a tökéletesebb látás biztosítása miatt. Megfelelő gyakorlás után 30-40 méterre mentek le, ahol másféltől három percet is eltöltöttek.

A szigeteken az élet nem volt leányálom: párás trópusi hőség, az ivóvíz állandó hiánya, hiánybetegségek, járványok kitörése. A vérhas rendszeres volt mindenhol. A melegben mindenhol kagylók rothadtak, melynek bűzét csak dohányfüsttel tudták elvenni. A merülés veszélyeiről külön fejezetet lehetne írni. Elég ha csak a víz alatti sérüléseket, a szabadmerüléskor gyakran bekövetkező baleseteket, számos mérgező halfajtával, cápákkal való találkozásokat említem. Bármennyire hihetetlen, a cápákkal van odalent a legkisebb probléma!

Állandó fenyegetést jelentenek ezeken a szigeteken november és március között a ciklonok. 1903-ban több, a Tuamotu szigetcsoporton belüli atollt letartolt. 400 ember és ezer csónak eltűnt. Az azóta eltelt száz esztendő folyamán tucatnyi sziget került a ciklonok útjába. Az eredmény mindig katasztrófális.

A 20. század elejétől a kagylók felhozatalát egyre inkább szabályozták, ennek ellenére még az 1950-es évek végéig az évi felhozatal még mindig 500 tonna körül mozgott, majd a hatvanas évek elején rohamosan csökkent. A bennük előforduló nagyobb, értékesebb gyöngyök gyakorisága pedig drasztikusan lecsökkent. 80.000 és 100.000 darab kagylót kellett felhozni és megölni, hogy találjanak egy szép, nagyobb méretű gyöngyöt. A hatvanas évek elején évente mindössze már csupán 4-5 darabot találtak!

A műanyagok megjelenése után a kagylókból készült termékek utáni kereslet nagymértékben csökkent, így a kagylóüzemeket bezárták.

Ebben az időben már Japán, Burma, Ausztrália, Indonézia és a Fülöp szigetek partjainál javában „üzemeltek” az un. gyöngyfarmok, melyek a Kokichi Mikimoto, William Saville-Kent és Tokichi Nishikawa által a 19. század végén kikísérletezett és K. Mikimoto által a 20. század elején szabadalmaztatott tenyésztési eljárást használták. Míg Japán déli, délkeleti vizeiben honos viszonylag kisméretű, vékonyhéjú Pinctada Fucata Martensii, kereskedelmi nevén akoya-kagylók terméke a fehéres-rózsaszínes árnyalatú akoya-gyöngy, addig a Burma és Ausztrália északi partvidéke között előforduló ezüst- ill. aranyajkú Pinctada Maximában találjuk a fehéres, vagy sárgás árnyalatú déltengeri gyöngyöt (SSP – South Sea Pearl).

A kagylópadok rohamos kimerülése miatt Francia Polinézián már 1884-ben történtek tenyésztési kísérletek, melyek nem vezettek eredményre. Az első komoly, a Tahiti gyöngy tenyésztését előkészítő tanulmányok Jean-Marie Domard nevéhez fűződik. Az ő felkérésére utazott Tahitire 1962-ben egy japán specialista, aki 5.000 kagylót beültetett és az eredmény 1965-ben 1.000 jó minőségű Tahiti gyöngy volt. Egy évvel később Manihi szigeten létrehozták az első gyöngyfarmot, ahol először csak mabé-t (félgyöngyöt) tenyésztettek, majd 1968-ban megkezdődött a teljes gyöngyök tenyésztése. A világ ékszerboltjaiban az első tenyésztett Tahiti gyöngyös ékszerek 1972-ben jelentek meg méregdrágán.