Számos migrációs hullám eredményeként Polinézia benépesedése Délkelet Ázsiából kiindulva több tízezer év során ment végbe. Samoa és a Marquesas szigetek voltak az elsők, melyek otthont adtak a bevándorlóknak. E hatalmas terület az európaiak megérkezéséig a világ többi részétől el volt szigetelve. A portugál Magellán volt az első, aki az első polinéz szigetet felfedezte, Puka Pukát. 74 évvel később őt követte a spanyol Mandona, aki felfedezte a Marquesas szigeteket. A következő 150 év során egészen a 18. század végéig csak néhány európai hajós ment át e területen, míg Samual Wallis, Louis Antoine de Bouganville és Cook kapitány egymás után számos szigetet felfedezett és az utóbbi 1769-ben Tahitin partra szállt. A következő években a Londoni Missziós Társaság számos tagja érkezett és hirdette az igét. A szigetek stratégiai helyzete miatt az angolok és franciák számos csatát folytattak egymással szemben a szigetek feletti hatalom megszerzése érdekében, míg Franciaországnak sikerült 1842-ben megszerezni a szigetcsoport feletti protektorátust. V. Pomare királlyal folytatott tárgyalások eredményeként az 5 szigetcsoportot 1880-ban Franciaországhoz csatolták. A II. Világháború után a szigetek elnevezése Tengerentúli Terület lett egy képviselő és egy szenátor részvételével a francia kormányban. A hatvanas években végbement hatalmas gazdasági fejlődés részben a Gambier szigetcsoporton végrehajtandó atombombakísérletek előkészítésével magyarázható. A kísérleteket a kilencvenes években folytatták, majd 1996-ban végleg befejezték. Jelenleg Francia Polinézia belső autonómiának örvend, saját törvényhozó testülettel és elnökkel.